A napsugár a tálca szélén,
mint egy gömbvillám úgy ragyog,
és pohár vízben megremegnek
osztott keresztes ablakok.
Most minden úgy van visszatükröződve,
s közöttük én is jel vagyok,
itt hátradűlve, eloldozódva,
visszafordított kesztyűujj.
Tarararam, biriri...
Már nem hiányzol, semmi sem hiányzik,
már az összes kép, jó kerek,
amíg bőrömben fel és lefutkosnak
sok-sok bizsergő gyors jelek.
Elmegyek, megyek csak, tükörbe hívtak,
és ha már hívtak, jó, megyek,
mindig szerettem felállni gondolatban,
hogy jelek közül egy jel legyek.
Felállok én hát, fel gondolatban,
és látom azt, hogy ott vagyok,
nevem már nincsen, emlékem sincsen,
a tálca széle úgy ragyog.
Tarararam, biriri...
Már nem hiányzol, el vagy felejtve,
én ugyanis már nem vagyok,
nem tartozol már senkihez többé,
mivel megszűntem, csak jel vagyok.
Jel vagyok itten, ami azt jelzi,
nincs senki hozzá tartozó,
mivel ő sincsen, senkije sincsen,
kerek minden kép, így a jó.
Tarararam, biriri...
