Nem akart hasonlítani arra, amit addig slágerként énekeltek

Első zenekarunkat Ad Libitumnak neveztük. Ez a kifejezés jelzi, hogy az előadó eltérhet a kottában leírtaktól, szabadon játszhat, saját kedvére, „tetszése szerint” formálhatja a zenét. Amikor a Tamással összejöttünk a Huszonötödik Színházban, Márta Pistával és Kecskeméti Gáborral nem azt mérlegeltük, hogy milyen zenész. A stílusokon kívüliségben hasonlított ránk. Nem volt igazi rocker, nem volt polbeat-énekes, nem írt igazi tangót, vagy bluest, de Bereményi Géza szövegeihez - utalásként:„pszeudó” - bármilyen zenei stílust megidézett, felhasznált. Ebben tudtunk társai lenni komolyzenészként. Akusztikus hangszereinkkel mi is csak utaltunk a különféle irányzatokra, mi sem voltunk „igaziak”. Bemutatkozó estjének címe “a Dal nélkül” is jelezte, nem akar hasonlítani arra, amit addig slágerként énekeltek. Felhasználta a hagyományosan könnyűzeneként ismert irányzatokat, de rögtön ki is bővítette a repertoárt a népdalok, műdalok, egyházi zenék világát megidéző szerzeményeivel. Zenei gesztusai tipizáltak, kort festettek. Erős hatású előadóként idézőjelbe tudott tenni mindent, amit dalaiban felhasznált. Első színházi dalestjét az „Egy boldog nyár Budapesten” című dallal kezdte. Egy kicsit operettesen énekelt, de félbehagyta a számot, egyértelművé téve a stílusfordulatot, amit képviselt. Ezzel a gesztussal jelezte, hogy dalait másképpen énekli, másképp is kell hallgatni őt. A dalok, melyek Bereményi Géza szövegeiben egy egész generáció életérzését tükrözték, Tamás intenzív, varázslatos előadásában új korszakot hoztak a magyar zene világába.

Az együttes játékban szerepet játszott, hogy a stíluskavalkádban több hangszert is megszólaltattunk a koncert során. A hetvenes évek elejétől már tudatosan vásároltam hangszereket. A cselló mellett gitárok, mandolinok, német citerák gyarapították a gyűjteményemet, de ütőhangszereket, havasi kürtöt, arab lantot, szerb tamburát, magyar citerát és tekerő lantot is kipróbálhattam a körszínházi előadásokban. A bemutatkozó rádiós fesztivál előtti próbalehetőséget arra használtuk, hogy megszólaltassunk Márta Pistával minden, a XIII-as stúdióban raktározott hárfát, cimbalmot, üstdobot, kis- és nagydobot, amihez csak hozzáfértünk. Ezt a szabad vegyértékű játékot a dalok kíséretében is folytattuk. Csellóval hol basszust, hol dallamot, máskor harmóniákat játszottam, a mandolin western hangulatú dalokban pótolta a bendzsót. A koncert alkalmat kínált arra is, hogy új gitárt vegyek, az a hangszerem hűségesen kitartott mellettem mind a mai napig. Ez idő tájt rendeltem meg Németországból viola da gambám. Márta Pista citerával, furulyával, bőgővel és gitárral, Kecskeméti Gábor fuvolával, szájharmonikával és a blockflöte család kisebb-nagyobb hangszereivel kapcsolódott a közös zenélésbe. Tamás teret adott hangszereléseinknek, jól tűrte, ha olykor egymással vitatkoztunk. Igazi kamarazenészi erényeket mutatott az együttjáték során. Az énekelt versszakok közt helyt adott a hangszerszólóknak. A vokálszólamokkal együtt énekelt, repített minket, amikor egy dalt fokozott, akár az eksztázisig, és mi boldogan repültünk vele. Mire végigpróbáltuk a dalokat, jár jött is a bemutató, és vele a siker. Tamás előadóként azonnal kivívta a közönség szeretetét. Ebből a szeretetből nekünk is jutott, hamarosan a társulat is befogadott minket. Tamás egymás után kapta a szerepeket az induló darabokban, és mi is feltűntünk zenészként a 25. Színház más előadásaiban. Bár már az elején éreztük, hogy a szövegek fontosabbak a megidézett zenei stílusoknál, mégis csak fokozatosan vált számunkra világossá, hogy a koncertek végső dalsorrendjét nem a hangszerek elhelyezése, váltogatása dönti el. Géza szerzőtársként fenntartotta magának azt a jogot, hogy alkalmanként megváltoztassa a sorrendet, helyet adva az újabb daloknak, finomra hangolva a dalok egymásra hatását, hangsúlyozva a szövegek igazi jelentését. Tamás számára minden néző fontos volt. Aki hallgatta, intenzív előadásából úgy érezhette, hogy a dalokkal sorsokat idéz, sorsokat formál, életre-halálra megy a játék.

Tamás nem volt klasszikus értelemben vett zenész, a színház felől nézve azonban mégiscsak inkább egy zenei produkciónak tűntek a dalai. Te hol látod Tamás helyét e két világ között?

CsehTamás előadóművész volt. Kiegészíthetjük azzal, hogy énekes előadóművész, de énekesként is fontos szerepe volt játékában az intenzív színpadi jelenlétnek, színészi interpretációnak, karakterformálásnak, alakváltozásoknak. Rock zenészek számára is mintát adott, egy újfajta interpretáció lehetőségét mutatta, de a színészek is azonnal maguk közül valónak érezték. Szívesen énekelték a dalait, rendezők is szívesen hívták előadásaikba énekes színészként, zeneszerzőként. Bár sokan utánozták, sokan utánozzák, lényegében utánozhatatlan maradt, sikerének java részét személyes kisugárzásának, énekesi, színpadi tehetségének köszönhette. Nem rockénekes volt, nem slágerénekes. Utólag sem lehet ezekbe a skatulyákba beleszorítani. Ugyanakkor bármelyik színházban dolgozott, ott egyből értették, otthon érezte magát. Amikor zeneszerzőnek kérték fel, számra az nem csak zenészi feladat volt, hanem egyfajta színészi jelenlét, amit személyes kisugárzásával képviselt. Engem a Tamás körüli alkalmak neveltek színházi emberré, és azokban az években zenészként is mellette teljesedtem ki. Sok olyan barátság, megbízatás ért akkoriban, amit annak köszönhetek, hogy együtt zenéltem Tamással. Büszke vagyok arra, hogy én is közvetíthettem felé barátokat. Zenész barátaim közül Jakobi László, aztán Másik János Tamás igazi társává váltak a színpadon és az életben is.

Cseh Tamás pályáját, ha megszakításokkal is, de végigkísérted alkotótársként. Hogy látod, idővel hogyan változott ő?

Arra a fajta mankóra, amit a korai időszakban igényelt, hogy mögötte legyen egy zenekar, később már nem volt szüksége. Ugyanakkor voltak a pályáján válságok, amikor nem születtek új dalok, megbicsaklott az éppen futó repertoár, ilyenkor visszanyúlt a gyökerekhez. Voltak évek, amikor kettesben léptünk fel, ilyenkor csellóval kísértem. A Katona József Színházi előadásban Márta Pistát és engem hívott a régebbi dalok megidézéséhez. A válságok elmúltával továbblépett. Ezekben az időszakokban ki-ki járta a maga útját, de a barátság, akár többéves szüneteket is beleértve, töretlen maradt. Szerzőtársával, Másik Jánossal is új műsort készített. Utolsó fellépésén, Pulán, mikor a gyógyulásának örültünk, három dallal újra színpadra lépett. Ott csellóztam mellette, mikor az egyik dal közepén zúgni kezdett a templom harangja. Az éneklés leállt, az akkordok egy darabig együtt peregtek a harangzúgással. Szívbemarkoló pillanatok voltak.

A korai dalokban nagyobb jelentősége volt a pszuedónak. A későbbiek már inkább balladások voltak. Másik Jánossal az együtténeklés, a közös dalszerzés új korszakát nyitották meg, mint előadók. Ezek a dalok már nem akartak utánozni semmit, és senkit, addigra megtalálta mással össze nem téveszthető saját hangját, stílusát. Sok nagy egyéniséggel dolgozhattam együtt az elmúlt évtizedekben, és azt figyeltem meg, - és ez Tamásra is igaz volt -, hogy a tétek nem hogy nem lettek kisebbek a sikerrel és elfogadottsággal, de egyre nőttek, ahogy vele szemben, mint előadóval szemben is egyre fokozódtak a nézői elvárások.

Ő minden energiáját beleadta az éneklésbe, minden hallgatójának figyelmét ki akarta vívni, minden egyes ember szeretetét ki akarta érdemelni. Művészetét és a személyét nem lehet különválasztani. Amikor elérkezett a pillanat, amikor már nem tudott színpadra lépni, megtapasztalhatta, hogy akkor is áradt felé a szeretet az ország minden csücskéből, amikor már nem tud érte küzdeni. Amilyen nehéz lehetett számára ez az élethelyzet, annyira méltó volt hozzá az a mindenfelől irányába áradó, odaadó együttérzés, ami az utolsó pillanatig elkísérte, és ami máig kitart. Azok is érzik, akik személyesen már nem találkozhatnak vele.

részlet Novák János Lang Ádámnak adott interjújából - Irodalmi Magazin 2018/1

 

Kapcsolódó elemek